Tőkehal diós morzsa alatt vermutban párolt édesköménnyel, gnocchival és ribizli "majonézzel"

A zöldségesem idén rengeteg különböző és különleges burgonyát vetett. Eddig egy ősi svájci fajta, a Parli ízlett a legjobban, bár tény, hogy szorosan vetekszik a mai ebéd főszereplőjével. Persze a kék és lila burgonyafajták, valamint a nevezetes Bamberger Hörnchen vagy a francia Ratte, sőt még a háromszínű Yetholm Gypsy névre hallgató skót különlegesség sem hiányzik a palettáról. De ezeken kívül még legalább 20 féle van a választékban, sőt még egy magyar is felbukkant az egyik kosárban. Nem könnyű eldönteni, hogy melyiket kóstoljam meg hamarabb, most az egyik skót kapta tőlem a legtöbb szavazatot, méghozzá a Highland Burgundy Red, mely egy régi és ritka fajta, és "piros kardinális" (Red Cardinal) néven is ismert. 

Nem gondolkodtam sokáig, hogy milyen formában kerüljön a tányérra, hiszen gnocchi-ként szépen érvényesül majd a színe. Azt hittem, hogy sokkal intenzívebb piros szín tárul majd a szemeim elé, helyette azonban amolyan enyhén lilás-rózsaszín lett a végeredmény. Az íze pedig remek, olyan igazi, intenzív, a gnocchi állaga pedig szintén magáért beszélt. Ami az ebéd többi elemét illeti? Egy szép darab tőkehal került a tányérra egyszerű diós morzsával a tetején, melybe egyébként piros dió került. Valamint a vermutban párolt édeskömény, melynek a levéből kevés vajjal és parmezánnal egy könnyű mártást dobtam össze. A tányér egyetlen intenzív piros színfoltja pedig a ribizli "majonéz", melyet a Robinál látott piszkéből készült verzió inspirált.

Sült szilvamousse tortácskák mandulás-zabpelyhes morzsával

Kicsit nehezen megy most a gépelés, mivel olyan ügyes voltam a hétvégén, hogy az autónk ajtaját az ujjamra csaptam. Szerencsére annyira nem vészes, de azért biztos beletelik egy kis időbe, amíg a lila szín eltűnik és az ujjam mérete is újra normális lesz. Ha már lila, akkor szilva! Lépten-nyomon mindenütt szilvát árulnak a parasztházak előtt. Persze nem is én lennék, ha nem vásároltam volna legalább öt különböző helyen, de hát tesztelni kell, hogy megtaláljam a legaromásabbat, nem igaz? Bár olyan igazi gombócba valót nem találtam, így helyette szilvakrémes kosárkák sültek, mandulás-zabpelyhes morzsával. Persze könnyű dolgom volt, mivel kosárka szinte mindig van itthon, így csak a krémet kellett kitalálnom bele. Nem szívesen hívom mousse-nak, mert nemhogy nem pâté à bombe alapú, de még olasz meringue se könnyít rajta, viszont az elkészítése hasonló, de kevesebb macera.

Hozzávalók: 
450 g szilva
20-30 g cukor
1 rúd fahéj
1 rúd vanília
csillagánizs
2 lap zselatin
200 g tejszín
40 g vaj
30 g barnacukor
40 g darált mandula
50-60 g zabpehely

Magozzuk ki a szilvát és helyezzük egy tálba. Keverjük össze a vanília kikapart magját a cukorral és tegyünk mindegyik szilva közepébe. 180°C-on süssük meg a szilvát 15-20 perc alatt a többi fűszerrel együtt. Távolítsuk el a fahéj rudat, a csillagánizst, a vanília rudat és pürésítsük a szilvát. Kb. 200 g pürét melegítsünk és keverjük bele az előzőleg beáztatott zselatint. Verjük fel a tejszínt, majd forgassuk bele a szilvapürébe. Tegyük a hűtőbe 5-6 órára. A morzsához keverjük össze a hozzávalókat és morzsoljuk egy sütőpapírral lefedett tepsire majd süssük meg 200°C-on néhány perc alatt. A kosárkákhoz recept itt.

Fehér tea sorbet

Terveztem valamit, valamilyen desszertet, de valahogy sehogy sem akart elvonulni a köd a gondolataimról, úgyhogy inkább vártam. Szerettem volna, ha letisztult és elegáns, semmi flanc, mégis izgalmas. Azt akartam elérni, hogy az izgalom a desszert egyszerűségéből fakadjon. Lényegében, egy ázsiai ihletésű dologról van szó, leszámítva a csokoládé ganache-t. Persze süthettem volna egy nagyon tömény csokoládétortát, de akkor hol marad az egyszerűség? A tömény ganache pedig fenomenális, ahogy a szánkban összeházasodik a nemes fehér teával és mindezt fátyolként körüllebegi a jázmin illata, de a végén az az árnyalatnyi chili visszaránt a valóságba. A tányérra került még egy kevés mandulás morzsa, melynek a feladata pusztán annyi, hogy ropogósságával fokozza az élvezeteket. A jázmin pedig együtt sült a hajszálvékony kakaós piskótával.

Hozzávalók: 
500 ml víz
150 g invertcukor
3 ek fehér tea

Főzzünk szirupot a vízből az invertcukorral, majd amikor lehűlt olyan 75-80°C-osra, adjuk hozzá a teát és hagyjuk állni 10-15 percig. Ezután szűrjük le, hagyjuk kihűlni, majd öntsük egy fagyigépbe, vagy keverjük át félóránként, ha fagyasztóban dermesztjük.

Túróparfé

Tudom, a múltkor azt írtam, hogy elfogyott a házi túróm, ez bizony igaz, no de ez nem akadály arra, hogy újabb túrós finomság szülessen. Ugyanis a faluban, ahol lakom árulnak friss tejet, így aztán magam készítettem a parféhoz a túrót. Az igazi az lett volna, ha a málnát a környéken szedem, de sajnos már nagyon kevés van, így jobbnak láttam nem megdézsmálni, hanem inkább meghagyni a természet apró lakóinak. 

Hozzávalók: 
250 g túró 
1 rúd vanília
2 tojás
80 g cukor
2 citrom
100 ml tejszín

A tojássárgájákhoz adjuk hozzá a vanília kikapart magját, a két citrom levét és héját, majd gőz felett verjük habosra  40 g cukorral. Eközben főzzünk egyszerű szirupot 20 g cukorból 20 ml vízzel, majd adagoljuk a 20 g cukorral felvert tojásfehérjéhez. Keverjük a szűrőn átkent túrót a citromos masszához, majd forgassuk bele az olasz meringue-et (=sziruppal felvert tojásfehérje). Verjük fel a tejszínt (ízlés szerint adhatunk hozzá néhány evőkanál vaníliás cukrot) és ezt is keverjük a túrós masszához, majd öntsük ízlés szerinti formákba és fagyasszuk 3-4 órán keresztül.

Ecetes uborka

Idén először végre sikerült uborkát kovászolnom, ami persze egyáltalán nem nagy dolog, viszont akkor próbálja meg az ember, ha nem tud hozzá uborkát szerezni. Mert bizony ami a salátauborkákat illeti, abban itt hiány nincs. Mini kígyóuborkától a rücskösön keresztül minden kapható, de kovászolni valót bizony csak a szomszéd országban találni. Sajnos, ahhoz is csak egyetlen egyszer volt szerencsém, de ilyen finom kovászos uborkát már rég ettem. A sikernek köszönhetően úgy gondoltam, hogy rakok el ecetes uborkát. Ennek az uborkának a beszerzése egyáltalán nem volt gond, mert az egyik farmon bizony pont megfelelő fajtát termesztenek. A lekvárokat leszámítva elég tapasztalatlan vagyok még a befőzések terén, ezért csak kis mennyiséggel kezdtem. Egyébként a savanyú uborka nagy kedvencem, de nem sok van, amelyik igazán ízlik, ezért épp itt az ideje, hogy végre kikísérletezzem a sajátomat. Úgyhogy, már alig várom, hogy néhány hónap múlva megkóstolhassam és akkor jövőre beindul a nagyüzemi gyártás.

Hozzávalók: 
2 kg uborka
500 ml ecet (5%-os)
600 ml víz
150 g cukor
2 hagyma
néhány gerezd fokhagyma
2 csokor kapor
mustármag
koriandermag
feketebors
szegfűbors
babérlevél

Miután az uborkákat alaposan megmostuk, egy éjszakára tegyük sós vízbe, majd másnap mossuk át. A fűszereket mozsárban törjük meg, hogy az aromájuk könnyebben kiszabaduljon. Tegyünk az üvegek aljára kaprot, hagymát, fokhagymát, babérlevelet és ízlés szerint fűszereket. Főzzük fel a vizet az ecettel és a cukorral, eközben pedig tegyük az uborkákat az üvegbe, szorosan egymás mellé, majd öntsük rá a forró levet. Tegyük az üvegeket egy nagy lábosba és öntsük rá annyi vizet, hogy ellepje. Ügyeljünk arra, hogy a víz és az üvegek hőmérséklete körülbelül ugyanannyi legyen. Főzzük 90°C-on kb. 10 percig. 3-4 hét múlva már ehető, de az igazi íze csak 3-4 hónap múlva alakul ki.

Tőkehal vargányás polentával és mustáros fehérboros mártással

Lassan, de biztosan végre visszatérek a konyhába, akarom mondani a tűzhely mögé, hiszen mostanában a desszertek egyértelműen dominálták a blogot. Olyan érzésem van, hogy ez még egy ideig így fog maradni. Most azonban hoztam végre valami sósat, ami nem is lehetne más, mint egy halas fogás. Gyönyörű friss vargányát kaptam egy közeli falu erdejéből, ami ezt az ételt inspirálta. Úgy gondoltam a halnak visszaadom a pikkelyeit, méghozzá úgy, hogy vargányaszeleteket helyezek a tetejére. A maradékot vajon megpirítottam, kevés kakukkfűvel ízesítve került a tányérra. Köretként polentát és zöldbabot főztem, az ételt pedig egy könnyű mustáros-fehérboros mártás tett teljessé. A mártásba egyébként nem csak mustár, de mustármag és por is került.

Hozzávalók:
4 szelet tőkehal
2 ek vaj
2 nagyobb vagy 4 kisebb vargánya
1 salotta
200 ml fehérbor
150 ml hal vagy csirke alaplé
1/2 tk mustárpor
1/2 tk dijoni mustár
1/2 tk mustármag
1 babérlevél
1/4 tk koriandermag
100 ml tejszín
só, bors

A halat sózzuk, borsozzuk, majd megkenjünk olvasztott vajjal és ráhelyezzük a szeletekre vágott vargányát és megkenjük ismét olvasztott vajjal. 200°C-ra előmelegített sütőben mérettől függően 10-15 perc alatt megsütjük. A polentát a csomag alapján fele csirke alaplé és fele szárított vargányalében megfőzzük. A mártáshoz kevés vajon üvegesre pirítjuk a kockára vágott hagymát, hozzáaadjuk a koriandermagot, babérlevelet és a mustárport majd felöntjük a fehérborral és a kb. a felére főzzük. Leszűrjük és újra feltesszük főni az alaplével, amikor a felére főtt hozzáadjuk a mustárt és a tejszínt és addig főzzük amíg besűrűsödik. Keverjük hozzá a megpirított mustármagot. Sóval, borssal ízesítjük.

Túrós-áfonyás majdnem felfújt

Az úgy volt, hogy találtam még egy adaggal a féltve őrzött házi túrómból a fagyasztóban és úgy gondoltam, hogy összedobok valami nyalánkságot. Ez tipikusan az a desszert, amit nagyon gyorsan össze lehet állítani és az eredmény pedig magáért beszél. Igazi nyári finomság, gyümölcsös és nagyon könnyű, főleg ha félzsíros túrót használunk. Igazából nem vagyok híve sem a félzsíros, sem pedig a light termékeknek, sosem voltam. Bár igaz, hogy régebben hajlottam arra, hogy a kisebb zsírtartalmú tejet vásároljak, de már évekkel ezelőtt leszoktam erről. Víz ugye pedig a csapból is folyik. A tej akkor tej, ha legalább 3,6%-os, de még jobb, ha frissen fejt. Az az igazság, hogy meg voltam róla győződve, hogy ez a desszert nekem nem fog ízleni. Húú, hát kérem szépen úgy kellett kényszerítenem magam, hogy végre letegyem azt a kanalat!

Hozzávalók:
600 g áfonya
40 g vaj, szobahőmérsékletű
100 g cukor
1 vaníliarúd
1 citrom héja
3 tojás
200 g túró
30 g darált mogyoró
20 g kukoricakeményítő
1 tk sütőpor



Melegítsük elő a sütőt 180°C-ra. A vajat keverjük habosra a cukor felével, adjuk hozzá a vanília kikapart magjait, a frissen reszelt citromhéjat. Válasszuk szét a tojásokat és a sárgájákat keverjük egyenként a vajas masszához. Ezután keverjük hozzá a túrót, a fehérjéket pedig verjük kemény habbá a maradék cukorral. Keverjük a mogyorót, keményítőt és a sütőport a túrós masszához, forgassuk bele az áfonya 3/4 részét, majd óvatosan keverjük bele a felvert fehérjét. Öntsük egy kb. 24 cm-es kivajozott és cukorral megszórt tálba, szórjuk a maradék áfonyát a tetejére és süssük 35-40 percig (vagy kis formákba töltve 20-25 percig).

1. Auguscht Brötli

Mint tudjátok, a kenyérsütéssel még mindig hadilábon állok, de dolgozom rajta. Úgy tervezem, hogy az idei nemzeti ünnepünkre sütök egy kenyeret, addig, pedig  úgy gondoltam, hogy gyakorolok. Pont kapóra jött a Svájci Államszövetség alapításának évfordulója augusztus elsején, ugyanis ilyenkor a pékségeket és boltokat ellepi az 1. Auguscht Brötli, ami nem más, mint egy zsömle, aminek most már csokoládés változata is terjedőben van. Igazából, nem egy régi tradícióról van szó, hiszen az ötlet először 1959-ben jelent meg, de ma már elképzelhetetlen lenne az ünnep nélküle. Idén magam álltam a konyhába, és legnagyobb csodálkozásomra sikerült 6 darab friss, isteni illatú zsömlét kiszednem a sütőből. Arról talán még máig folyik a vita, hogy tradicionálisan milyen tésztából készül. Egy zürichi pékség szerint a formájától eltekintve a tészta ugyanaz, mint bármelyik zsömle tésztája. Ellenben két másik pékség, Glarus és Obwalden kantonokból, az augusztus elsejei zsömlét a kalács helyettesítőjeként tartják számon, mert kevesebb benne az élesztő, viszont több a vaj, mint egy zsömlében. A vaj egyébként a legfontosabb hozzávalója. Az eredeti receptben van maláta és szárított öregtészta, de nekem egyik sem volt itthon. Utóbbit elvileg csak azért teszik bele, hogy hosszabb ideig friss maradjon.

Hozzávalók:
300 g finomliszt
200 g BL80-as liszt
21 g élesztő
65 g olvasztott vaj
250 ml tej + a kenéshez
1 tojás


Langyos tejben oldjuk fel az élesztőt. Keverjük össze a szitált liszttel a sót, majd csináljunk egy mélyedést a közepébe. Öntsük az olvasztott vajat, az élesztős tejet és a tojást a közepébe. Gyúrjunk egy sima tésztát és dagasszuk 10 percen keresztül. Hagyjuk kelni egy fél órát, majd tegyük a hűtőbe 15 percre. Közben melegítsük elő a sütőt 200°C-ra. Vágjuk a tésztát 6-8 darabra és formáljunk zsömléket, a tetejét kenjük meg tejjel, vágjuk be keresztformában és süssük 20-30 percig.

Tiramisù

Ha tegnap babapiskóta, akkor ma mi más jöhetne, mint a tiramisù! Bizony ez a desszert, több, mint pusztán espresso, mascarpone és babapiskóta. Az 1800-as évek elején Marie-Antoine Carême egy orosz cár tiszteletére megalkotta a Charlotte à la parisienne nevű desszertet, mely később Charlotte russe néven hódította meg a világot. Lényegében, a tiramisù is egy Charlotte, hiszen a formát ebben az esetben is babapiskótával béleljük ki. Erre a bizonyíték, hogy akkoriban olasz szakácsok a Charlotte-ot úgy alakították át, hogy mascarpone sajtot használtak töltelékként, valamint a piskótát Marsala borba és kávéba tunkolták. A csokoládé megjelenése után, Maria Giovanna Battista szórta meg elsőként kakaóporral. Tiramisù néven azonban csak későn, az 1970-es években jelent meg. Egyik lehetséges származási helye a treviso-i Le Beccherie étterem, ugyanis itt szerepelt elsőként ezen a néven az étlapon és innen terjedt el világszerte (recept). Az akkori tanoncok egyike, Roberto Linguanotto készítette el először. A történet szerint az étterem tulajdonosának fia született, aki a szülés után gyengének érezte magát, ezért anyósa cukros tojást csinált neki erősítésnek, melybe egy kevés kávét is csempészett. A hatás nem maradt, el és ezért a fiatal szakács azt a feladatot kapta, hogy kreáljon egy desszertet a hozzávalókból. Viszont ebben a verzióban nyoma sincs az alkoholnak, vagyis zabaglione sem lehetett benne. Az igazi tiramisù ugyanis mascarpone és zabaglione házasságának eredménye. Majdnem egyidejűleg, 1969-ben Trevisoban egy cukrász, Carminantonio Iannaccone szintén megalkotta az ő verzióját, mely mascarpone-t, Marsala zabaglione-t és cukrászkrémet tartalmazott. Hogy melyik az eredeti? Jó kérdés! Az biztos, hogy mindegyik a maga módján igazi bűnbeesés. Viszont, szerintem Iannaccone verziója verhetetlen és igazi orgia! Már gyermekkoromban is imádtam a tiramisù-t, melyet anyukám sem készített másképpen, mint ahogyan az a legtöbb ismert és elterjedt, mondhatni "klasszikus" receptben le van írva. Viszont, amióta ismerem Iannaccone receptjét, számomra az a nagybetűs tiramisù! Lényeg, a jó espresso, Marsala, esetleg házi mascarpone (melyet egyébként roppant egyszerű elkészíteni), és a házi babapiskóta. Bevallom, hogy én a kávéba is Marsala bort teszek, valahogy nem érzem a rumot odaillőnek. Az Amaretto, mivel sokkal ismertebb, mint a Marsala, ezért azt szépen kiütötte a nyeregből. Szerintem kár. Persze tudom, hogy ez a változat sokkal munkaigényesebb, de ha egyszer kipróbáltátok, garantálom, hogy rabjává váltok!

Hozzávalók:

(Carminantonio Iannaccone receptje alapján)

a zabaglione-hoz:
2 tojássárgája
50 g cukor
60 ml Marsala bor
1/4 tk vaníliakivonat
a cukrászkrémhez:
55 g cukor
8 g liszt
1/2 tk vaníliakivonat
1 tojássárgája
175 ml tej
a tejszínhez:
230 ml tejszín
55 g cukor
1/2 tk vaníliakivonat
valamint még:
400 ml espresso
1 tk Marsala bor
100 g cukor
75 g mascarpone
36 babapiskóta
2 ek kakaópor

Akár előző nap készítsük el a cukrászkrémet: egy lábosban keverjük simára a cukrot a liszttel, vaníliakivonattal, tojássárgájával és a tej felével. Öntsük hozzá a maradék tejet és alacsony hőfokon addig keverjük amíg megvastagszik. Hagyjuk kihűlni és tegyük néhány órára, vagy akár egy éjszakára a hűtőbe. A zabaglione-hoz tegyünk fel vizet forrni, egy másik tálban pedig keverjük össze a hozzávalókat és verjük gőz felett addig, amíg fényes, krémes nem lesz. Amíg hűl, verjük fel a tejszínt a cukorral és a vaníliakivonattal. Keverjük a kihűlt zabaglione-t a cukrászkrémhez, majd a mascarpone sajtot keverjük simára és adjuk a cukrászkrémes keverékhez. Forgassuk bele a felvert tejszínt. A még meleg kávét keverjük össze a Marsala borral (szerintem több is mehet bele) és a cukorral. Egy tetszőleges formát rakjunk tele babapiskótával, locsoljuk meg a kávéval, majd tegyünk rá egy réteg krémet. Takarjuk le egy újabb réteg piskótával, majd tegyünk rá egy réteg krémet, a tetejét szórjuk meg kakaóporral. Hűtsük néhány órát, de jobb, ha egy éjszakát.

Babapiskóta

Amikor nem áll az ember rendelkezésére egy könyvtár tele régi, kopott, sárgalapú, de annál izgalmasabb gasztronómiatörténeti könyvekkel, olyankor bizony nagy feladat utánajárni bizonyos ételek eredetének. Most éppen a babapiskóta után kutattam lázasan, persze arra, hogy magyarul miért éppen így hívják, valószínűleg sosem fog fény derülni. Mint ahogyan 8-9 éves koromban rá kellett döbbennem, hogy Verne Gyula, nemhogy nem magyar, de nem más, mint a francia Jules Verne, sosem fogom megérteni, miért kellett magyarosítani a nevét. Teljes félrevezetés! Ennyi erővel Harry Potter-t is átkeresztelhették volna akár Nagy Jánossá. No de inkább térjünk vissza az eredeti témához, a biscuit à la cuillère-hez, vagyis a "kanálkekszhez". A legtöbb forrás szerint a XV. század vége felé született, méghozzá a Savoya-i Hercegség udvarában, méghozzá a király látogatásnak alkalmából, s ezután hivatalos udvari édességként kínálták az odalátogatóknak. A recept a nemesi házasságok nyomán az európai arisztokrácia minden jeles személyiségéhez eljutott. Egy monda szerint I.(Nagy)Péter orosz cár hitvesének is kedvenc csemegéje volt. Annyira szerette, hogy franciaországi látogatásukkor a szakácsot megvásárolták és úgy tértek vissza Szentpétervárra. 
 

Hozzávalók:
3 tojás
75 g cukor
95 g liszt
2 ek kukoricakeményítő
kb. 50 g cukor a szóráshoz

Melegítsük elő a sütőt 180°C-ra (légkeverés) és készítsünk elő két tepsit sütőpapírral. Verjük a tojásfehérjéket egy csipet sóval félkeményre, majd adagoljuk hozzá a cukrot és verjük kemény habbá. Egy villával keverjük össze a sárgájákat, majd forgassuk óvatosan a felvert fehérjéhez. Szitáljuk rá lisztet és a keményítőt és óvatosan keverjük össze. Töltsük egy habzsákba és nyomjunk babapiskóta formájú rudacskákat a sütőpapírra. Szórjuk meg cukorral és hagyjuk állni 3 percig, majd szórjuk meg újra cukorral és süssük kb. 10 percig, majd cseréljük meg a tepsiket és süssük újabb 3-5 percig. Légmentesen elzárva 2-3 hétig eltartható.

ZEITmagazin receptverseny döntő

Június elején egy levél várakozott  Robitól (kísérleti konyha) a postafiókomban, címe különösnek tűnt, pusztán néhány szó: július 11. Berlin. Kíváncsian nyitottam meg, s benne bizony nagyon izgalmas hírek vártak rám. Robi ugyanis bejutott a Die Zeit  által rendezett főzőverseny döntőjébe, mely Berlinben került megrendezésre. A kérdése pedig az volt, hogy lenne-e kedvem elkísérni, mivel egy valakit vihet magával segítségül.

© ZEIT-Verlag / Sina Preikschat

A válaszon gondolkodni egyáltalán nem kellett, hiszen egy ilyen felkérésére nemet mondani lehetetlen, sőt egyenesen őrültség lett volna. Nem minden nap adódik alkalom arra, hogy egy olyan zsűrinek főzzön az ember, melynek nem más, mint Wolfram Siebeck az egyik tagja, s mindezt a Josef Eder séf vezette berlini Grand Hyatt hotel egyik éttermében (mesa) tegye. Így aztán egy pár nappal a verseny előtt felkeredtem Erlangenbe és bekukkantottam Robi konyhájába, ahol egy korianderrel feldobott, kellemesen savanykás szilva sorbet várt. A frissitő után pedig biciklire pattantunk és megnéztük a város minden zugát. Az Aromagarten varázslatos hely, igazi kis paradicsom, ahol jó néhány különlegesség burjánzik, mint például az alma menta, vagy borágó. Utóbbira már nagyon régóta fentem a fogam, így nyomban meg is kóstoltam. Vacsorázni aztán stílszerűen felmentünk a Bergre, ahol a sörkertben sült csülökkel és füstölt sörrel zártuk  kirándulásunkat. Másnap pedig berlini városnézés következett, s este izgatottan beszéltük át a recepteket a versenyre.

© ZEIT-Verlag / Sina Preikschat

Legjobban az aggasztott, hogy hogyan fogunk közel 200 raviolit megcsinálni, hiszen 60 személyre kellett főznünk, méghozzá 3 fogást. Másnap, miután megismerkedtünk vetélytársainkkal, kellemes ebédben volt részünk. Mialatt falatoztunk a csapatok mellé beosztott két sous chef is bemutatkozott, majd Josef Eder is megérkezett, aki aztán körbevezetett bennünket a hotel három éttermében. Furcsa mód, ekkorra már egyáltalán nem izgultam, pedig azt hittem, hogy a java majd csak akkor jön, amikor a konyhában állunk. Alig vártam, hogy végre főzhessünk, mikor aztán kiderült, hogy szinte mindent előre elkészítettek már, így aztán cukkini gyaluláson kívül más dolgom nem nagyon akadt, pedig eredetileg úgy terveztük, hogy a desszert az én feladatom lesz.

© ZEIT-Verlag / Sina Preikschat

Illetve,  a legnagyobb kihívás a tálalás még várt ránk, ez ugyanis a vendégek szeme láttára történt. Egyáltalán nem egyszerű, amikor nem úgy mennek a dolgok ahogyan kellene. Az előételnél ugyanis a hab, sehogy sem akart hab lenni, de még így is két komponenst kellett a tányérra tennem. A főételnél minden remekül alakult, s bizony az ellenfél csapata már régen befejezte, mi még mindig tálaltuk az újabb és újabb adagokat. Fergeteges érzés volt! A hangulat végig fantasztikus volt, mindenki figyelmes, kedves és nagyon segítőkész. Arról nem is szólva, hogy egy remek csapat tagja lehettem. A részletes beszámolót Robinál olvashatjátok! Most pedig szeretném még egyszer megköszönni ezt a nagyszerű lehetőséget neki, és azt, hogy rám esett a választása. Remélem, hogy még lesz alkalmunk együtt konyhában dolgozni!

© ZEIT-Verlag / Sina Preikschat